Hozd el, ha van, vidd el, ha kell

Helyzetkép

Különböző státuszú, így mélyszegénységben élő családok látogatják a gyerekházat, mégis nagyon fontos, hogy ők is megélhessék, hogy tudnak segíteni másokon, illetve hogy megtanulják, hogy milyen lehetőségeik vannak az együttműködésben.
A gyerekek ruháztatása főleg 0-3 éves korban nagy befektetést igényel, mivel a kicsik gyorsan nőnek és váltanak méreteket, így a kisruháknak sok esetben nincs idejük elhasználódni, viszont így mindenki ugyanabban a helyzetben van, hogy szüksége is van mindig új dolgokra, de hozni is tud már kinőtt darabokat.
Ennek a közös felismerése indította útjára az alábbi kezdeményezést.

Célcsoport

A gyerekházba látogató családok, napi 10-15 szülő.
(Fontos, hogy ez egy már jól szerveződött, egymással együttműködni képes szülői közösség, akik kötődnek egymáshoz és a gyerekházhoz is, fontos nekik az idetartozás, ezért valószínűsíthető, hogy nem élnek (gyakran) vissza a helyzet adta lehetőséggel.)

Cél

– a gyerekek számára megfelelő mennyiségű és minőségű ruhanemű biztosítása;
– a szülők részéről annak megélése, hogy kölcsönösen tudnak segíteni másokon;
– hogy megtanulják, hogy milyen lehetőségeik vannak az együttműködésben;
– közös szabályok kialakításának megtanulása, az egyéni felelősség érzésének megélése;
– az egy közösséghez való tartozás élményének megélése.

Tevékenység

A mindennapos gyerekházas beszélgetések során, főleg az újszülöttek érkezése kapcsán felmerült, hogy szinte mindenkinek vannak otthon elfekvőben olyan babaruhái, amit már nem használnak, vagy éppen már kinőtték stb. Kicsiben elkezdtek egymás között cserélgetni az anyukák konkrét kérésekre reagálva és néha megmaradt a hozott ruha, mert nem lett jó mégsem. Így merült fel, hogy legyen ennek egy helye a házban, ahová bárki leteheti, ha hozott valamit és bárki bármikor megnézheti, ha valamire szüksége van.
Átbeszélték együtt a „szabályokat”, illetve egy részét ők maguk hozták meg, pl. hogy előtte mossa ki mindenki itt a házban, amit a közösbe szánt.
Megfogalmazták, hogy nem túrkálót akarnak, hanem tartsanak rendet, szortírozzák szét és mindig hajtogassa vissza mindenki, amit megnézett.
Közben fogalmazódott meg, hogy csak még ép, használható ruhaneműk kerülnek ki a polcokra. A kilukadt, de még javítható ruhácskákat együtt megvarrják, foltozzák, ezért délután összejönnek varrni, ha összegyűlik egy nagyobb adag javítani való.
A gyerekház ad helyet a fogadó helyiségben a behozott kisruhák tárolására és előtte a mosási lehetőségre, de a munkatársak aktívan nem vesznek részt a gyerekruhák fogadásában, tisztításában, hajtogatásában, szelektálásában, a folyamat szabályozásában, hanem ez az anyukákra van bízva. Maga a fogadóhelyiség alkalmas arra, hogy mindenki letehesse, elrendezhesse, amit hozott, illetve alkalma van diszkréten válogatni, próbálni, ha valamire szüksége lenne a kint lévő gyerekruhák közül.

Eredmények

Lehetővé teszi az anyukáknak, hogy pénzforgalom nélkül új, nagyobb méretű, vagy az évszaknak megfelelőbb gyerekruhákhoz jussanak, illetve segíti az adományozás kölcsönösségének kiépülését a közösség motivációs rendszerében. A folyamat önszabályozó lett pár hónap alatt és azzal, hogy nem külső kontrollal, a BK munkatársak jelenlétében, hanem általában egyedül vannak jelen, így az egyéni felelősség kérdése megnő. Egyrészt abban is, hogy tisztán és még használható állapotban rakják ki a már kinőtt ruhácskákat, másrészt, hogy rendet tartsanak köztük, és abban is, hogy csak annyit és azt vigyenek el, amennyire tényleg szükség van. Ezt kontrollálja egyébként maga a gyerekházba járás, hiszen látják, hogy hordják az elcserélt ruhákat.
A rendszer külső adományszerzés esetén bővíthető, ilyenkor azonban figyelni kell a fokozatos kipakolásra, hogy ne rontsuk el a saját, jól funkcionáló, önmegerősítő működésmódot. Elronthatjuk, ha csak osztás lesz belőle!